Ismét klaviatúrával a kezemben, ismét itt, és ismét rinyálni fogok… 
Fasza
Tegnap elég szar napom volt… Mondjuk csak én értem miért, bár vadiúj kolléganőm is sejtette, hogy a tegnapi történtek miatt vagyok túúúúl csendes….
Mi is történt? Tegnap főnököm bejelentette, hogy új irodavezetőt választott, éshogy megbeszélte vele, és tök jó, és elvállalta… Nos, hogy miért van nekem ezzel problémám? Igaz, nem meséltem az elmúlt időszakról, de talán az olvasók jobban is jártak, meg a szerver is, asszem….
Azért vázolom: ahol az elmúlt két évben, másfélben szerettem dolgozni, fura változásokat látok embereken. Valahogy leestek az álarcok, vagymi. Kedvenc kolléganőm, akivel egy évig ültünk egymással szemben, egyszercsak közölte, hogy “a másik szobában jobb a hangulat” és elült innen… És itt kezdődtek a problémák. Szép lassan megváltozott körülöttem minden. Igazándiból már azt a napot várom, hogy ne kelljen ide jönnöm dolgozni. Vagy szeretnék végre egy normális emberekből álló csoportban dolgozni, vagy mennék már babázni… Egy szó, mint száz: nagyon kifordult a sarkából ez a világ. Klikkesedések voltak/vannak, ahol is az egyik klikkben valszeg egyedül vagyok… (hahaha, irtó mókásan hangzik, de nem az).
Az aki végülis megkapta az előléptetést, egy ugyan csendes, földigérősnyelvű lány, de többet volt otthon az elmúlt két hónapban, a kisfia betegségei miatt, mint itt bent… És természetesen akkor rám lett lőcsölve minden… De mégsem vagyok szimpatikus kislány, mert nem tudok nyálcsorgatni, és nem tudok affektálva “deklasszcsiahajcsid”-izni….
Ez van. Ami nagyon fáj, ebben a történetben, hogy a főnök azóta nem mer a szemembe nézni… Mondjuk jobban jár, mert kb. ölni tudnának ezek a csodaszép szemek… 
Mindegy. Valahogy feldolgozom én ezt, csak most már tényleg gyűlölök itt dolgozni….
Valami jó azért van az életemben, mint ahogy írtam is az előző bejegyzésben: a párkapcsolatom.
Ha belegondolok, hogy mekkora mákom van, hogy éppen Őrá találtam, hogy a családjának azonnali tagja lettem, hogy az anyukája szinte sajátjaként istápol, hogy imádom azt a környéket, ahol majdnem minden hétvégi napunkat töltjük, akkor még a szám is tátva marad. Majdnem minden vágyam teljesült, szinte viharos sebességgel, és eeeez, ez a legnagyobb ajándék nekem. Igyekszem erre koncentrálni, hogy a mindennapok valahogy pozitív fénnyel záruljanak, és igyekszem minél több időt abban a karban lenni, amiben a világ legjobb dolga megpihenni. Nem fizikai síkra gondolok, hanem lelkire. Jó, néha nem könnyű eset az én drágám, de én sem vagyok az.
Egy biztos: nagyon-nagyon szeretem, és köztünk egy csodálatos, nagyon különleges, érzelmes kapcsolat van. És én ezt el nem cserélném egyetlen másik faszi miatt sem.
Sokat beszélgetünk a hűtlenségről, még ugye benne van a félsz, mert az exe elég nagy ribi.
Egyébként ahogy beszélgettünk, megfogalmazódott bennem egy kérdés: csetelt az a luvnya? Nos, a válasz igen volt erre a kérdésemre. Vajon honnan sejtettem? Vajon? Na ezért lógtam én ki mindig is a csetes ribancok, és stricik tömegéből, és erre vagyok a legbüszkébb. Idővel mindegyik rájön majd, hogy miért merem ezt leírni. Csak addigra édeskevés esélye lesz annak, hogy visszataláljanak a rendes, normális, élhető élethez. Belegondoltam, hogy évekig annak a része voltam, amit annyira gyűlölök, immár egy éve, és beleborzadok. Hogy bírtam azt az ocsmányságot? Hogy bírtam egy olyan közegben lenni, aminek semmi, de semmi köze nincs az én világomhoz? Hm. Érdekes. De lerakom a nagyesküt: cset közelébe soha többé nem megyek! Nem éri meg.
2011.11.04
Mostanság elég vegyes érzelmileg az életem…
Elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogyha az egyik oldalon semmi kivetni valót nem találok, akkor a másik oldal rittig fosos… Ez legyen akár munka-család viszonylat, vagy párkapcsolat-család kapcsolat, vagy bármi egyéb… Lesz vajon valaha is olyan, hogy minden a helyére kerül?
Bemásolok egy sms-t, mert úgy érzem nem értem.
2011.10.09.
“Azért köszönöm hogy szemétnek tartasz mert én csak a postás vagyok én nem szólok bele de nem is fogok lehet hogy azt hiszed hogy nem szeretlek meg nem hiszek neked, de ez nem igaz. De ahogy gondolod tarts akárminek én már bele fáradtam mindenbe az egész életbe.”
Ezt bírta írni az én drága öcsém…
A történet ott kezdődik, hogy 2010.-ben megállapodtunk Ex-Anyósommal, hogy amíg beleszáll 30.000 forint-tal a jelzálog hitelembe, addig fizetem azt, mert albérletet, és jelzálogot egyszerre valahogy nem tudok kigazdálkodni a fizetésemből.
Akik rendszeresen olvastak, azok tudják min mentem keresztül 2010.-ben, hogy majdnem odalett a lakásom, hogy a lakásomban tulajdonképpen nem is én lakom, stb. stb.
Mióta Zolival vagyok, azóta valahogy nem járul hozzá az öreglány ezekhez a költségekhez, és mindez természetesen tök evidens… Csak azt nem értem, hogy mer egyáltalán arra hazardírozni, hogy nekem párom van, és úgyis ki tudom fizetni a költségeket… Hát nehogymárna!
Tehát a történet ezzel indít, és azzal végződik, hogy kiakadtam emiatt, hiszen szeretnék én is cipőt venni magamnak, le kéne cserélni a ruhatáram egy részét, mert fogytam 30 kilót, és ilyenek… Ez természetesen senkit nem érdekel az én családom részéről… Harmadik hónapja nem kaptam meg a megállapodott 30.000 froncsit, holott ugye a fentiekben is látható, ez volt a feltétele annak, hogy fizetem a jelzálogot. Megjegyzem, jóval több a havi törlesztésem, mint az a szaros harmincas. De nem rinyáltam, mert így maradt még kajára való is… Tavaly nyáron ha nincs a kolléganőm, hát bizony éhen haltam volna, és ez sem érdekelt senkit. Mikor ezeket elkezdtem magyarázni az öcsikémnek, eléggé pökhendi módon közölte, hogy emiatt akkor sem kéne kirakni egy hetvenakárhány éves nénit az utcára…. Ezen felhúztam azért a szemöldököm, és megkérdeztem: miért is nem? Nincs fia? Vagy nincs aki eltűrje a hülyeségeit? Vagy mivan? Erre az volt a válasz, amit természetesen készként húzott elő a tarsolyból (áááá nem fűtik ellenem, ááááá dehogy): hogy adott nekünk egy lakást anno… No kérem: egy: nem laktam egyetlen percet sem abban a lakásban, kettő: nem nekünk adta, hanem a fia nevére vettük meg az én pénzemen, és ő is adta el, én csak azt a pénzt kaptam vissza, amit bele is invesztáltam (az megint másik kérdés, hogy az a pénz sincs már meg, mivel ugye igény volt, munkahely nyema… szal elkopott a lóvé), három: amit beleinvesztáltam az az én különbejáratú örökségem volt, és erről papírom is van, négy: nekem sem rokonom, és most már ismerősöm sem a nyanya, úgyhogy tán okafogyottá vált jótékonykodni vele, öt: van neki édesdrágaaranytündibündi fiacskája, akinek kutya kötelessége lenne az anyukáját támogatni, még akkor is, ha éppen külföldön él a feleségével (megjegyzem, sosem támogatta, csak fosztogatta az édes jó anyját…).
Szóval nem értettem mi ez a nagy felháborodás az öcsém részéről. Az öcsémet be lehet hülyíteni pár jó szóval, épp úgy mint anno engem is, csak én abban különbözök, hogy van büszkeségem, és sajnos elég csóró is lettem ahhoz, hogy ne tudjak anyóspajtinak segíteni, pénzt adni, úgy, mint régen. (elég szép summákat kapott anno).
A történet lényegében nem más, mint az, hogy hogyan lehet engem kisemmizni, és még jópofát is vágjak hozzá. Hát nem!
Ja, és anyóspajti üzent ám, mégpedig azt, hogyha el merem adni a lakást, akkor adjam vissza neki azt, amit az elmút pár hónapban küldött… Ugyan miért is? Ja, elszámolunk? Oké, akkor számoljunk: használta bérmentve a lakásomat 2004. óta (az ilyen kislakások bérleti díja minimum 30.000/hó), tehát az azt jelenti 2004-2011. között (mert fasza gyerek vagyok) számoljunk csak 6-szor 12 hónappal, azaz 72 havi lakbérrel, ami 2.160.000 forint. Ebből 12 havit durván meg is kaptam, a megállapodásnak köszönhetően. A lakást berendezve, telefonnal, kábeltévével kapta meg, úgy, hogy a csupasz seggével csak beköltözött. Egy olyan lakásból szedtem ki anno, hogy se gáz, se villany nem volt benne, csak hideg víz…. Tehát? Ki tartozik kinek? No kérem, nem kéne ezt feszegetni, azt hiszem.
Ezért nem értem az öcsémet…
Ami a bemásolt sms-t illeti: egyetlen mondat miatt kaptam: “Engem csak az bánt, hogy ellenem fordultál.” (Miért? Nem úgy tűnik? Mert nem csak nekem tűnik úgy….) Semmi szemétről nem volt szó, a öcsém dührohamot kapott, felvette a kabátját, cuccait, majd bevágta maga után az ajtót, és én némán hagytam. Nem fogok könyörögni senkinek…. Ilyen vagyok. Ja, és úgy kaptam az sms-t, hogy tudta: nincs pénz a kártyámon, kvázi nem tudok válaszolni rá….
Az egész történet egy blőd marhaság annak, aki nem éli át, hogy tétlenül kell végignéznie, hogy az egyetlen családtagját hogyan veszíti el. Én végignéztem, és majdnem belepusztultam… Tegnap volt a névnapja. Gondoltam, hogy írok neki egy sms-t, és hátha… De nem. Egy köszönömre sem futotta. Hát igen. Ilyen ez a szeretet! Aham, tényleg. (zárójel bezárva)
2011.11.04
A hétvégét Életem párjának családjával töltöttem, és nagyon boldoggá tett a két nap. 
Olyan érzésem volt, mintha már régen ismerném mindegyiküket, és ez nekem is még nagyon furcsa volt.
A párom esetében is rengetegszer érzem ugyanezt, és ezért is meglepődtem. Külön jól esett, hogy szinte azonnal elfogadtak, szimpatikusnak, aranyosnak láttak, és biztosították Zoltánomat, hogy áldásuk ránk.
Tényleg cuki család! Keresztelőre mentünk, és úgy volt, hogy csak szombaton leszünk lent, de természetesen maradtunk vasárnap is. Ez már csak ilyen. Ami mondjuk nem baj, mert ugye azt jelenti, hogy szívesen látnak, és szívesen maradtam.
Szokatlan még számomra, hogy ilyen szép nagy család tagja lehetek, de Anyósom egy tündér, és minden erejével azon volt, hogy a lámpalázam elmúljon. Amikor megérkeztünk, egyből kaptam Tőle nagy puszit, és a sógornőméknél segédkeztem, Zolikám pedig élménybeszámolt, meg élvezte, hogy újra otthon lehet. Velem mondjuk azért járt jól, mert mivel a családom szinte nem is létezik, úgy örülök annak, hogy ott vagyunk, mintha a saját családomhoz mehetnék. Ezen felbuzdulva, és mivel Anyukájának születésnapja lesz, mondtam is, hogy az a minimum, hogy ennyi idő után lefáradunk… sűrűbben!
Most hívott az én kis szerelmetesem, és úgy meglepődtem, hogy még… Haverja leugrott a szobabiciklimért, hogy hamarabb lefogyjak. Hát nem tüneményesek? Drágám is megilletődőtt rendesen. De még az is csodaszámba megy, hogy engem levitt a szüleihez három hét után. Ezt tegnap mondta. A elődeimet csak hónapok után mutatta be, és ez nekem a legnagyobb dícséret. Imádom a mostani életemet, és egyáltalán nem vágyom vissza a régit! Minden olyan, mintha egy csoda, varázslat vált volna valóra, hiszen szépen, lépésről, lépésre, minden vágyam teljesül. Már csak a baba, és az hiányzik, hogy értük éljek. De van egy olyan érzésem, hogy jövőre már szép kis család leszünk. Olyan szívesen szülök Zolinak gyermeket, hogy magam is meglepődtem azon, hogy nincs bennem ellenérzés. Megdolgozott, megdolgozik azért, hogy tiszta szívvel szeressem. És ezért nem győzök hálálkodni az égieknek! Tényleg köszönöm. Nagyon, nagyon köszönöm!
Ja, és imádom Rimócot!
Eltelt két hét…
És az történt, hogy folyamatosan történnek csodák köztünk. Összeköltöztünk, és tervezünk. Végre valaki, aki velem tervez, értem él… Megjegyzem ez részemről is természetes, mert kétségem sincs, hogy megérdemli, és jó Őt szeretni.
Biztos megdöbbenést kelt a fenti “összeköltöztünk”, mert ugye alig telt el két hét a megismerkedésünktől, de mivel minden nap nálam volt, nálam éltünk, így miért ne költözött volna oda. Átrendeztük a kérót, kaptunk virágokat, vett pár dolgot már a konyhába, főzőcskézünk, majdnem minden este vacsorát csinál nekem is… Szóval nagyon szeretem ezt a kapcsolatot, bár néha aggódva figyelem, hogy mennyire kiborul a helyzete miatt. Tudni illik, egy nagyon hosszú kapcsolatból lábalt ki éppen, ahol a néni elég rendesen megkopasztotta.
Sajnálom, hogy át kell élnie ezt az egészet, de az élet, és az ő küzdelmei két embert csak összébb kovácsolhat, vagy végleg elszakít. Úgy érzem nálunk az első verzió fog történni, mert ha minden igaz, érzi: nem vagyok a nagy átlaghoz hasonlatos – főleg nem lelkileg. Akit szeretek, azt tiszta szívből, teljes mellbedobással. Tudjátok, nagyon jó érezni, hogy hálás azért, amit adok, adhatok neki. Nem, nem anyagiakról van szó, mert azt nem tudok, de érzelmileg, gyengédséggel, szeretettel, önbizalom növelő agymosással igenis sokmindent el lehet érni. Azt szeretném, hogy úgy tekintsen rám, mint akire mindig is szüksége volt. Miért? Mert nekem rá van szükségem, sőt, mindig is rá vártam….
Elég furán hangozhat, mert a mai világ nem arról szól, hogy két ember között ilyen szintű lelki kapcsolat legyen, de én akkor is szeretném megőrizni ezt az érzést!
Sokat, sokmindenről gondolkodtam. Erős vagyok, bátor vagyok, és igenis megcsináljuk! Ahogy nemrégiben magyarázták: közös, boldog életünk kialakítása folyamatban van. <= ezt sulykolom magamba, belé, és mindenkinek javaslom, hogy ugyanígy járjon el, mert ezzel sokat segíthet saját magán…
Aki ezoterikával foglalkozott valaha is, tudja, hogy nagy igazság, amit leírtam. Azt mondják minden agyban dől el. Igaz, sokminden programot nehéz átírni magunkban, de igenis megéri. Úgy robbant be az életembe Zolikám, mint egy rakéta, és felforgatta az egészet, mégis annyira nyugodt lettem legbelül, hogy cseppet sem bánom. Azért azt megjegyzem: az exem, aki miatt ugye dokihoz kényszerültem, jelentkezett… Éppen vacsoráztunk Apával, amikor jött az sms… No, nem örültem neki. Annak meg főleg nem, hogy nem hagy békén. Nem akarok hátrafelé nézni, nekem már csak előre van! Nekem csak Zoli létezik, mint férfi, Őt szeretem, Vele akarok maradni, Neki akarok gyermeket szülni, és meg is fogom csinálni. Makacsul ragaszkodom ahhoz a megérzésemhez, ami az első pillanatban a hatalmába kerített… Nem szeretnék nélküle élni többet. Remélem a Sors is mellénk szegődik, és hamarosan csupa-csupa jó dolog fog történni velünk!
Picit félve írok, mert még annyira hihetetlen a történet, hogy nnna. Ettől függetlenül egyetlen percig sem voltam bizonytalan, hogy meg akarom élni.
Hónapok óta nem volt pasim, aki tényleg a pasim akart lenni, és mivel volt egy regisztrációm a párom.hu-n, újraélesztettem, kitöltöttem normálisan a reglapomat, tettem fel képeket, stb. Vettem egy VIP tagságot is, és elkezdtem nézelődni, csak úgy, vaktában, félgőzzel. A 90 napból eltelt kb. 10 nap, mikor a “magamról” rovatot átírtam, és azzal együtt a jelöltemmel kapcsolatos gondolataimat is.
Ezzel egyidőben regisztrált az oldalra egy fiú, akiről én még nem tudtam semmit, nem láttam a reglapját, semmi jele nem volt annak, hogy mi esetleg összeakadhatnánk….
Aztán július 6.-án megtörtént, amire már nagyon rég nem volt példa. Az előbb említett fiú ötször (!) megnézte a reglapomat, ami azért engem felizgatott. Mondtam magamnak: nézd már meg, hogy ki volt az! Nézem, piff, álmaim pasija… A döbbenet kiült az arcomra. No, ezek után egyszeri kislány mit csinál? Visszanéztem én is ötször kb. Másnap bejelölt kedvencnek. Még egy döbbenet. Nocsak! Akkor jelöljük vissza! Visszajelöltem, hogy Ő is kedvenc, majd röpke gondolkodás után írtam neki annyit, hogy ha van kedve, akkor beszélgessünk. Pár levelet váltottunk, mikor közölte, hogy Ő momentán megtalálta, akit keresett. (azt nem írta oda, hogy rám gondolt ) No, ettől elbizonytalanodtam, mert most akkor mi van? Tali? Egyéb? Most mi lesz? Egyáltalán énrám gondolt? Vagy most mi van? Írtam egy terjedelmes levelet, természetesen Ő is előzőleg többször is megtette ugyanezt, és azzal zártam, hogyha más mellett döntött, akkor szóljon nekem is…. (Na ez volt az a pont, amitől kiakadt)
Másnapra kaptam egy választ, és benne egy telefonszámmal… Este olvastam a levelét, de úgy gondoltam, mivel jelezte, hogy egész nap be van kapcsolva, hát este 9-kor is fel fogom hívni! Jól tettem, mint kiderült, mert nagyon örült, és beszélgettünk, és nevettünk, és másnap randevúra hívott, mondván, minek tötymörögjünk… (igaza van, mert én is kinőttem már a babaruhát!)
Szóval vasárnap reggel találkoztunk. Azért reggel, mert Ő kerek perec közölte, hogy a vasárnap egészét velem akarja tölteni. Na puff, akkor legyen reggel. Szóval randi a ház előtt, mert nagyságos asszony vagyok, majd kocsival elmentünk a Duna partra, ahol megálltunk beszélgetni. Tegnap megtudtam tőle, mivel átjött hozzám ismét, hogy a szemembe lett szerelmes az első pillanatban. Na ezt a történetet, ha más meséli, valszeg nem hiszem el. De én most úgy érzem, hogy érte érdemes változnom, és Vele érdemes megállapodnom, és imádom a mosolyát, és ráadásul tegnap közölte, hogy szeret. Basszus, olyan, mint egy gyorsvonat. De nem baj, mert magával tud ragadni, van dinamikája az egész történetnek, és folyamatosan a terveiről beszél, és ezzel totális agymosást csinált rajtam, aminek az lett a végeredménye, hogy fogytam öt kilót, és sokkal de sokkal nyugodtabb, boldogabb vagyok, mint egy hete… És tíz nap sem kellett az egész történethez… Eszméletlen egy pasi, és pont ezért imádom. Férfias, kedves, őszinte, megbízható, ráadásul még szeret is? Szerintem ennél többre nekem a hátralévő életemben nem is lesz szükségem. Minden nap lenyűgöz valamivel, esküszöm, és olyan intenzitással képes szeretni, hogy az nekem maga a csoda. Nem győzöm köszönni a föntieknek… hogy épp Őt, és épp most, és pont nekem.
Vasárnaptól szeretek élni! Úgyhogy ha minden marad így, akkor mostantól azért egyre több pozitív blogom is születni fog. Halleluja!
A történetet színesítendő: az egészet úgy játszotta meg, hogy látni lehet a regisztrációja dátumát… 2010. október 31. Na vajon? Akkor mi még úgy tudom, egész jól megvoltunk… aztán csinált mégegy reget, amit felfedeztem véletlenül, azt meg november akárhányadikán, nemsokkal a szülinapja előtt. Vajon kit nézett hülyének megint? Kit fertőzött meg vajon nemibetegséggel? Kit használt ki érzelmileg? Mindegy…. ahogy én is, más is megérdemelte. De egy biztos! Soha többet nem akarom látni, nem akarok vele beszélgetni, nem akarok tőle semmit. Számomra megszűnt, meghalt, nem létezik. Bármennyire is vannak iránta érzelmeim… azon fogok most dolgozni, hogy egyáltalán ne legyenek… nem akarok iránta semmit érezni! Már bocsánat, de nem gondolom úgy, hogy megérdemeltem tőle ezt az egészet. Csinálhattam volna botrányt, írhattam volna Dinnyécskéjének, meg ilyenek… nem tettem. Szépen lassan mindenki rá fog jönni mekkora nulla. Dupla méghozzá. Annyi gyűlöletet halmoztam fel iránta magamban, hogy idő lesz lecsillapodni. Hogy meri egyáltalán azt gondolni, hogy megteheti ezeket, amiket megtett? Velem ugyan nem! Egyetlen dolog maradt meg, ami az enyém: a méltóságom… És még ezt is elvette volna, ha nincs elég eszem ahhoz, hogy jókor lépjek le. Meredek időszak volt ez az elmúlt fél év, és nem vagyok hajlandó megalkudni… Arról nem is beszélve, hogy szétnéztem a neten picit…. elég volt beírni egy általa is elismert nickjét… és láss csodát: kikötöttem egy pornó oldalon, ahová amatőr videokat töltöttek fel igentisztelt urak, és asszonyok…. undorító. Ezért nem engedem senkinek, hogy fotózzon, videózzon közben… hát hülye vagyok én? Neeeem!
Már majdnem egy hónapja haladok a 40 felé, és tök üresnek érzem magam… elbúcsúztam attól, akit szerettem. Igaz válaszra sem méltatott, de mit is vártam? Eltelt jópár nap, mire úgy éreztem társkeresőznék egyet, hátha rám talál egy olyan ember, akire várok már régóta, mert ugye tavaly óta senki sem volt, akit szerethettem volna, vagy akit fontosnak éreztem volna. Ez azért gáz, mert így eléggé nagy a valószínűsége, hogy egyedül fogok megöregedni. Ezt nem akarom, mert szeretnék tartozni valakihez. Most olyan nagyon szar kedvem van, mert a társkeresés is kudarcra ítéltetett… nem vagyok elég szép nekik. Pedig kimondottan dagikák által látogatott oldalra regisztráltam. A pofátlanság legnagyobb dolga, hogy jónők is ide regisztrálnak… Persze, hogy nincs igény az én hatalmas seggemre. :/ A történet azért ennél jóval kacifántosabb…. alighogy felregisztráltam: kaptam egy nem kitöltött adatlapú fickótól egy levelet, hogy milyen sejtelmes képet raktam fel, és tetszik neki, és miben állhat a rendelkezésemre… Még meg sem mukkantam…. Gyanús lett ez a marha nagy igyekezet… néztem az adatlapját, szó, szót követett….. nem fogjátok kitalálni, hogy kibe akadtam bele! De, de… Belé… Nem elég a fájdalom, a megaláztatás…. nem bírta ki, hogy bekóstoljon. Szégyen, öcsém, szégyen! Az írásjelei, a szófordulatai, minden Ő volt…. egyből felismertem, kb a második üzeneténél már tudtam ki Ő. Ezek után próbáltam jópofizni vele, de valahogy nem ment… folyton az átélteket láttam megismétlődni magam előtt, és nem akarok ilyen életet… nem akarok senki kurvája lenni, senki lábtörlője… EZ meg? Azt hiszi szerintem, hogy milyen kurva jó fej…. Na persze. Közben volt pár érdeklődő, de mind vagy nős, vagy fiatal, vagy link… Egy pasi úgy érdekelt volna, ha nem akadt volna ki a beszélgetés elején a szókimondásomon, és nem sértődött volna meg… De megtette… Mindegy, ezek szerint túl nyers lettem az elmúlt időszak hatására… Tehát ma úgy döntöttem, ezek után minek maradjak? Minek játszam el bárkinek is a jópofa kis tündibündit, ha nem akarok az lenni…. ? Töröltem a regisztrációmat. Szégyen ide, vagy oda, elegem lett, feladtam ezt is. De kérdem én: akkor hol találhatok magamhoz valót? Hol? Vagy mindenkinek a max. 80 kg-os nők tetszenek? Akkor nekem nem lesz párom, ha ez így van. Nagyon elszomorodtam ám… Nagyon legszívesebben bőgnék egy nagyot. Csak én vagyok ekkora lúzer, vagy a világ őrült meg? Ki tudja!?…
Hm… Visszaolvastam magam, az elmúlt hónapok termését, és igen érdekes, hogy mekkorát fordult velem a világ.
Az a gondom ezzel, hogy nem pozitív irányba, bár akár leckének is felfoghatnám, ami a későbbi boldogulásomat szolgálja. De ami az én életemből hiányzik az a szerelem. Nem az égő, szenvedélyes, néha ordibálós szerelem hiányzik, hanem a törődős, szeretgetős, ölelgetős, csókolgatós, simogatós… Az a szerelem hiányzik, ami a nagykönyvben, mint ajándék szerepel.
Szóval egy részét a múltnak megint lezártam, és még mindig nem tudom merre tovább, csak azt tudom, hogy nem akarok egyedül maradni. Nincs a hátam mögött senki, aki a támaszom lehetne, akire bárkakármikor számíthatnék érzelmileg. Főleg a család hiányzik, a társ. Vannak barátaim, vannak kollégáim, és van pár ember, akikkel jó találkozni. De ennyi. Érzelmileg le vagyok nullázva. Az apropó pedig az, hogy ezen lelkizem, hogy a februári horoszkópok (akár a nyugati, akár a kínai), mind-mind bazi nagy szerelmet jósolnak…. Igen? És mikor? És hol? És hogyan? Annyira szeretném tudni a választ. Azért szeretném tudni, hogy ezt legalább ne rontsam el. Igen, nem akarok másra kenni semmit. Én is ott voltam, én hagytam magam…
Nehéz ez az egész, de végig csinálom juszt is.
Szombat este van, és üres vagyok. Nagyon üresnek érzem magam, és sokszor azon kapom magam, hogy monológokat gyártok, mintha ott lenne velem szemben Ő…
De mint az előző bejegyzésem is mutatja, nincs mellettem. Azt hiszem sokáig nem is lesz mellettem… vagyis valószínű, hogy végeleg vége ennek a történetnek. Egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert ugye hülyére vett és ezért örülök, hogy vége, másrészt meg hiányzik… mint ember, mint férfi, és mint egy nagy nagy nagy… áááá hagyjuk.
Megfogadtam, hogy vele nem kezdek többet. Soha többet. Mondjuk azt is mondják a nagyon okos pajtások, hogy soha ne mondd, hogy soha… De itt a vége. Nincs bennem sem harag, sem düh, sem bánat, sem fájdalom, sem szerelem iránta. Szeretni, mint a szó nemes értelmében vett szeretet…. valószínű sokáig fogom még szeretni, de nem mint a társam, nem szerelemmel. Elérte amit akart, itt a vége. Mert miért is tette volna meg normális ember azokat, amiket megtett, ha nem azért, hogy lepattintson. Szánalmas vagyok bakker.. Azért vagyok az, mert megpróbáltam bízni benne, és hinni neki, holott nagyon is jól ismerem. Január 28.-a óta eszébe sem jut megkeresni semmilyen formában. Már tudom hol a helyem. Az életén kívül van csak hely számomra, ott ahol talán találok olyan férfit, akiben meg merek majd bízni, és aki nem rohan sírva a falnak, mert szeretem… Nagyon szeretném végre átélni újra azt, hogy van mellettem valaki, akinek a közelsége jól is esik. Megfogadtam azt is, hogy nem adom magam könnyen soha többet… Megtanultam végre a leckét, hogy igenis vegye a fáradtságot a pasi, hogy megkapja azt a kincset, ami én vagyok. Igen, azért merem ezt ilyen határozottan leírni, mert attól függetlenül, hogy nem vagyok sem szép, sem csinos, az a nő, aki bennem él: igenis nagy kincs. Igaz, hogy szabad lelkűnek tartom magam, de ha szeretek valakit, akkor tűzön-vízen keresztül szeretem, és szerintem nálam csodálatosabb társ nincs a Földön… Ugye ezzel mindenki egyetért?
